Magyarországon is elindulhat a Wapikoni
A Vizuális Világ Alapítvány és a Kanadai Nagykövetség Hangos kép-viselet című programsorozata keretében bemutatták az első hazai Wapikoni-filmet, amelyet roma gyerekekkel forgattak Gyulajon.
„A kanadai őslakosok nagy része nyomorúságos körülmények között él, hátrányok sújtják őket az élet szinte minden területén az orvosi ellátástól kezdve az oktatáson át a munkaerőpiacig és a lakhatásig, sok helyen még a tiszta ivóvíz megszerzése is problémát jelent számukra.” Egyebek közt ez áll abban a vaskos jelentésben, amelyet a több mint négyezer őslakos lány és asszony életéért felelős erőszakhullám kapcsán indított vizsgálat nyomán állítottak össze, és három éves munka után a múlt hónapban adtak át az ottawai kormányfőnek. Justin Trudeau történelmi bocsánatkérése az elismerése annak, hogy az őslakosok tarthatatlan helyzete Kanada gyarmatosító múltjában gyökerezik, és ez a szomorú örökség a mai napig tetten érhető. Bár a két csoport történelmi múltja merőben más, ha behelyettesítjük az indító idézetben szereplő mondat alanyát a magyarországi romákra, be kell látnunk, hogy minden szinte ugyanúgy igaz belőle rájuk is.
A kanadai Manon Barbeau másfél évtizede egy lakóautót alakított egyfajta utazó filmstúdióvá, indián rezervátumok lakóinak kínálva teret és eszközt az alkotáshoz, hogy ennek segítségével próbáljon kiutat mutatni a kilátástalan helyzetben élőknek. Ráadásul a filmezés módszereinek elsajátításával nemcsak plusz képességeket alakíthatnak ki a fiatalokban, hanem a filmek fellazíthatják a többségi és kisebbségi társadalom közti, bemerevedett távolságot, láthatóvá téve ezeket a láthatatlanná vált közösségeket. Megmutatva, hogy ők is ugyanolyan emberek.
Az általa kifejlesztett módszer hazai adaptálása akkor került először szóba, amikor tavaly év végén Barbeau Budapestre látogatott. A francia lovagrenddel és UNESCO-díjjal kitüntetett dokumentumfilmes kijelentette: egyetlen álma, hogy még mielőtt nyugdíjba megy, egy magyarországi roma közösségben is elindíthassa a Wapikonit. Túlzás lenne azt állítani, hogy innentől sima útja volt a mobilnak, májusban még hiányzott a projekthez szükséges pénzből. Ám Manon gondolt egyet, és kiírta a közösségi oldalára: idén azt kéri a születésnapjára, hogy ismerősei erre a célra adományozzanak. „Bármilyen kis összeg számít” – tette hozzá, hangsúlyozva – „a magyarországi roma gyerekeknek is szükségük van a szolidaritásunkra”. 87 kanadai magánember felajánlásából egy hét alatt 4 ezer kanadai dollár (több mint 800 ezer forint) gyűlt össze. Így két filmes utazhatott ide a föld másik feléről: Clark Ferguson és Olivia Thomassie. Annak idején az angol-kanadai Clark volt az inuit származású Olivia wapikonis mentora, amikor a lány elkészítette első videóját – a hazai program címével összecsengő – Wearing my culture címmel.
És láss csodát: alig fél évvel az elhatározást követően itthon is megszületett az első wapikonis film egy ezer lelket számláló tolnai községben, ahol a lakosok több mint egyharmada roma nemzetiségű. Az eredetileg a többségi társadalomból kirekesztődött kanadai őslakosok számára kitalált program ugyanis más többségi-kisebbségi viszonylatban is működőképes. A Wapikoni mobillal (pontosabban mobilokkal, hiszen már több van belőlük) Kanadában 14 őslakos nép 42 közösségében jártak, de eljutott a projekt Dél-Amerikába, Törökországba és Jordániába is. Évi 15 workshopon 80 film és 30 zenei anyag készül a segítségükkel, és több mint 5000 résztvevőt képeztek ki. A program hatására kimutathatóan csökkentek az érintettek függőségei, önpusztító szokásai és elszigeteltségük, ugyanakkor nőtt az önbecsülésük, és új horizontok nyíltak előttük.
A gyulaji gyerekeknek először levetítették a Kanadából érkezett szerzőpáros alkotását, hogy inspirálja őket a témaválasztásban és a megvalósításban. Azután ők ketten afféle földre szállt angyalként szárnyaik alá vették őket, és közösen alkották meg első filmjüket. A kulturális távolság és a nyelvi akadályok leküzdésében, valamint a kanadai médiapedagógiai módszerek helyi feltételekhez igazításában a Vizuális Világ Alapítvány szakemberei dolgoztak együtt a Wapikoni filmeseivel. A végeredményt a budapesti Preziben láthattuk, ahol Árvai Péter vezérigazgató bevezetője után először mutatták be nagyobb közönség előtt az ÁRNYÉKésFÉNY című alkotást más wapikonis kisfilmek társaságában.
Köztük volt az Alma, amelynek készítője saját létének paradoxonát próbálja a gyümölcsös hasonlaton keresztül elmagyarázni: amikor valaki kívül vörös, belül fehér, vagyis a többségi társadalom a külseje miatt fordul el tőle, sajátjai pedig egyre inkább úgy tekintenek rá, mint aki elszakadt a gyökereitől, és belül már olyan, mint a „sápadtarcúak”.
A
Wapikoni főigazgatói székében az időközben leköszönt Manon Barbeaut váltó Odile
Joanette előzőleg csaknem húsz éven át harcolt az őslakosok jogaiért. Ő
skype-on kapcsolódott be a Winkler Nóra által vezetett beszélgetésbe, elmondva,
hogy ezentúl filmes eszközökkel kíván fellépni az előítéletesség, a rasszizmus
és a szociális kirekesztés ellen. „Ha közösen írnak forgatókönyvet az
életükből, akkor az együtt készített munkák gyógyító hatásúak lehetnek az
alkotókra és környezetükre egyaránt, mi több, ráirányíthatják a nagyvilág
figyelmét a kisközösségek problémáira”– idézte elődjének filozófiáját. Ennek
első, szép hazai példája a Gyulajon forgatott videó, amelyet remélhetőleg még
sok hasonló követ a milliónyi másik, felemelkedésre vágyó roma és más
sérülékeny csoporthoz tartozó ember érdekében.
